Rézpormosás

 

             A két Küküllő völgye között, a két völgytől majdnem egyforma távolságra emelkedik ki a legendás hírű, 1062 m magasságú Firtos hegy­ség, mint utolsó számottevő hegy a Hargita észak-nyugat irányú, vul­kanikus eredetű nyúlványai közül.

            Nyugati lábánál, mintegy 7 km távolságra a völgyben fekszik Etéd, a Firtos és Küsmöd patakok folyása mentén, majd a község központjá­ban való találkozásuk után a Küsmöd mindkét partján. Csendes, békés vizek, ha a Firtoson és a völgyet körülzáró dombokon nincs tavasszal rohamos hóolvadás, vagy nyáron záporeső. Ilyenkor képesek mindent elseperni, ami útjukba esik: hidat, fákat tépnek ki a partokból, földe­ket mosnak el, megmozgatnak és messze elgörgetnek hatalmas köveket. Miután egyesülnek, Küsmöd pataka néven halad a víz a völgyön lefelé Erdőszentgyörgyig, ahol beleömlik a Kis-Küküllőbe.

            A Firtosról lefolyó áradás a már említett dolgokon kívül hoz ma­gával egy fekete, sötétkékes színű, apró homokszerű anyagot. Ezt a helybéliek az elmúlt századokban rézpornak nevezték el, s a mai utódok is így ismerik. Áradások után a patak partján lehet látni csíkokban le­rakódva, több-kevesebb homokkal és iszappal keveredve.

            Hogy mikor, ki figyelt fel erre először, nem tudjuk, idős emberek­kel való beszélgetéseim alapján azonban kitűnik, hogy valamikor, az itatóspapír készítése előtti időben (a XVIII. és XIX. században) a tintá­val frissen teleírt papírra szórták valódi rézpor helyett, s miután felitta a tintait, visszaseperték a porozóba ismételt használat végett, vagy pedig leszórták és elseperték.

            Helybéli tárgyi bizonyítékok az agyagból vagy fából készített külön­böző formájú és nagyságú porozók (10. fénykép és 14. rajz).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                   10. Cserép kalamáris tintatartóval és porzóval

 

            1974 telén, előzetes tájékozódás alapján, fölkerestem Birtalan Mó­zes 88 éves földművest, aki már részletes felvilágosítást adhatott a hely­beli rézpormosásról, a por használatáról, értékesítéséről stb. Az ő gyer­mekkorában ugyanis még mosták a rézport és szállították messze vidé­kekre eladás végett. 1886-tan született, s így emlékszik rá, hogy gyer­mekkorában ő is segített a nagyanyjának mosni. Általában az asszonyok és gyermekek foglalkoztak a mosásával.

            Megkértem, mutassa meg a mosás technikáját. A patak partjáról gyűjtöttem anyagot, melyet aztán ketten kimostunk. Elővett egy ki­sebb méretű fateknőt (15. rajz), tiszta vizet töltött bele és annyi anya­got, amennyit könnyen ki tudott mosni. Először az iszaptól takarította meg, lóbálva előre és hátra a teknőt, s kézzel mozgatva a vízben lévő anyagot. A zavaros vizet leöntötte és tisztával újra feltöltötte. 

            Ezt megismételte mindaddig, amíg a víz tiszta nem maradt.

         Ezt követte a ho­moktól való megtisztítása. Mivel a rézpornak nevezett anyag súlyosabb a homoknál, leszállt a teknő aljára. A homokot óvatosan a teknő ellen­kezű oldalára vitette a vízzel, s amennyi homokot a víz magával vitt, azt a teknőből kiöntötte. Ezt a műveletet is megismételte, mígnem a homok teljesen kivált a rézpor közül. Ami darabosabb idegen anyag még benne maradt, azt óvatosan leszedte evőkanállal; régen volt egy erre a célra készített éles fémlapátka. Mikor teljesen megtisztult, kiöntötte egy darab vászonra száradni.

 

 

           

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

            14. Fából esztergált és cserépből készült porozó

            15. Rézpormosó teknő

 

            Ezelőtt, mikor még nagy mennyiségben mosták a patak partján, nagyobb terjedelmű lepedőkre, durgákra öntötték ki száradás végett.

            Birtalan Mózes bácsi emlékezett rá, hogy Somodi Jánosné és Szőcs Jánosné tavasztól őszig többször szállítottuk kóboros szekerekkel réz­port Erdély nagyobb városaiba: Brassóba, Szebenbe, Fogarasra, Seges­várra. Marosvásárhelyre, Kolozsvárra, Désre, Besztercére stb. Általában az akkori hivatalok vásárolták, azonban kisebb mennyiséget is ad­tak el egyeseknek. Egész, fél és negyedes kupával  mérték. Egy szállít­mányban 700-800 kg volt, ezt azonban nem mind egy asszony mosta, hanem másoktól is felvásárolták.

            Mikor hosszabb útra mentek, vitték magukkal a kerekek javítá­sához szükséges szerszámokat is: kézvonópadot, kézvonót, fűrészt, éles baltát és az előre elkészített kerékfalakat. Mindezekre azért volt szük­ség, mert a múlt században még jobbára vasabroncs nélküli, ún. fakó kerekekkel jártak, ezek pedig a hosszú úton gyakran elromlottak; a magukkal vitt eszközökkel a helyszínen megjavították, és mehettek to­vább. A balta védőfegyverként is szolgált az útonállók ellen. Inkább nappal utaztak, s az éjszakát egy-egy helységben töltötték. Egy hos­szabb út sokszor két hétig is eltartott.

            Friss anyagot mindig a Fiatos-patak áradása, vízfutása hozott. Szárazság idején, ha elfogyott a partmenti készlet, a munka szünetelt.

            A rézpormosás jó mellékkeresetet biztosított, főképp a nagybani szállítóknak, eladóknak. Ezt megerősítette a 73 éves Szőcs Domokos is: apja, Szőcs Lajos sokat mesélt arról hogy gyermekkorában sokszor elkí­sérte édesanyját, Szőcs Jánosnét az említett városokba.

            A Szőcsöktől az utolsó rézporszállítmányt az 1920-as évek elején egy kolozsvári úr vette meg és vitte el. Mikor megkérdezte, hogy mit csinál vele, azt válaszolta: „Az magát ne érdekelje! Biztos, hogy nem aranyat.”

            A cserépporzókat a helyi fazekasok, főként Nemes Laci készítette és árusította.

            Mivel a rézpor mosása és árusítása nem számított hivatalos foglal­kozásnak, vagyis nem adózták meg, írásbeli emlék, forrásanyag sem maradt hátra az utókor számára.

            Dr. Bányai János geológus tanár a következőképpen határozta meg a rézpor anyagát: „Az itatóspapír elterjedése előtt a tinta felszárítására szürkés port használtak, mely a kalamárisban a tinta mellett ott volt a lyukacsos tetejű tartójában. Ennek a gyűjtése az Etéd (Udvarhely me­gye) környéki lakosság egyik jövedelmező forrása volt. Ugyanis a Fir­tosvára felől az egykori andezites vulkáni homokból mosta le az eső az inkább fekete színű ásványi törmeléket, melyet nagyobb fajsúlyá­nál fogva az áradások után rendszerint szépen elkülönítve rakott le a víz. Ennek semmi köze nincs tulajdonképp a rézhez. Megvizsgálva na­gyítóval, mind a fekete színező ásványoknak, az amfibolnak, hipesthen­nek és augitnak összezúzott darabkáit látjuk benne, igen sokszor mag­netit szemcsékkel, amelyeket a bicska hegye kiszedett a többi közül. Szürkés színűvé a belekeveredő pagioklász földpát pora teszi.”

            Az utolsó órában sikerült írásban megmenteni a hajdan elég jelentős foglalkozást, amely az idők folyamán az írástechnika megváltozásával majdnem teljesen feledésbe merült.

 

            Timbora

 

            Így neveztek Etéden egy, a citerához hasonló, ősi népi pengetős hangszert. A citerához való hasonlítást azért említem, mivel ugyanazon felépítésű hangszerek csoportjához tartozik.

            Míg azonban a citerák alakja helységek és az előállító mesterek ízlése és elgondolása szerint változott és ma is változik, a timborák mé­rete, alakja, kivitelezése, felépítése, előállítási anyaga - bárki is ké­szítette a községben - ugyanolyan volt. Ezt a megállapítást az idősebb emberek közlése és saját tapasztalatom alapján teszem.

            Még gyermekkoromban, a 20-as évek elején is sok etédinek volt ilyen hangszere, és némelyek majdnem versenyszerűen igyekeztek ját­szani, muzsikálni rajta. Nyári estéken a kapuk előtti padokra csopor­tosan kiülve, a timborák hangja mellett daloltak az ifjak a késő esti órákig, amikor aztán a legények énekszóval búcsúztak a leányoktól, és hazatértek. Télen a kórusok (fonók) voltak hangosak a timborakísérettel felhangzó énekektől.

            Azonban ez már mind a múlté: az 1920-as évek közepétől mind kevesebben kezdtek foglalkozni vele. A timborák helyét fokozatosan át­vették a fúvós és vonós hangszerek, majd a harmonikák. A rádió elter­jedése után ezek használata is szűkebb térre szorult.

            Már csak négy embert ismerek a faluban, aki még játszani tud a timborán: Kovács Kálmánt, Bíró Ferencet, Bekő Sámuelt és Szőcs Albertet.

            Amint a 16. rajzon is látható, a timborát három darab 70 cm hosszúságú, 6 - 7 cm szélességű és 5 mm vastagságú, simára faragott egye­nes zádokfa- (hársfa), tengeri fücfa- (jegenyefa) vagy bükkfa-lemezből készítették. Alul nem szegeztek rá zárólapot. Játszáskor az asztal lapja vagy az a tárgy zárta, amelyre helyezték. A jobb kéz felőli végére, az oldallapok rögzítése és a húrok kikötése céljából a méretnek megfe­lelő csutakot illesztettek. A fedőlap felőli részébe hat szeget ütöttek a négy vékonyhúr (játszó) és a két vastaghúr vagy zúgóhúr (kísérő húr) kikötése céljából. A másik, vagyis a bal kéz felöli végére csiga­ház alakú, szépen kifaragott fejfát rögzítettek, bele a hat húr hango­lásához szükséges, meglyukasztott, a hangoló kulccsal való forgatás cél­jából hosszúkás vagy négyzet alakúra kovácsolt szeget állítottak.

            A fedlapra egy vagy két szív, vagy valamilyen virágszirom alakú hangnyílást vágtak.

            A húrok hangolása a citerákéhoz hasonlóan történt. A fedőlapon a hangközök (stim) beosztása szintén a citerákéhoz hasonló.

            A Bertalan Elek kezemive 1888 Jauárius 16 feliratú timbora a méreteknek megfelelően, de egyetlen fából készült. Ez a készítési mód egyedi, eltér a fent említettől.

           

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                 16. Két timbora felül- és oldalnézetből: A – B) timbora 1895-ből; C – D) timbora 1888-ból ( húr nélkül); E) pengetők; F) kulcs

 

            A továbbiakban ismertetésére a Pallos Nagy Lexikon VIII. pótköte­tének 729. lapjáról idézem a következő szöveget: „Timbora, így nevez­nek a Székelytöldön, különösen Etéden egy népies hangszert. Három 80 cm hosszú és 10 cm széles, éllel összeenyvezett falapból áll, mely alsó nyitott felével egy szilárd készületű is súlyánál fogva mozdulat­lanul a földhöz tapadó asztalon nyugszik, s felső lapján a rezonancia végett fillér nagyságú két nyílás van. A fedő felső lap egyik végén hat fakulcshoz ugyanannyi rézhúr van felhúzva. A hangszer felhango­lása nem diapazon szerinti, hanem a játszó hallása szerint hol maga­sabban, hol mélyebben történik. Az eredetiség abban rejlik, hogy a hangok kifogása csak három húron történik, a bal kéz hüvelykujja alá helyezett, tompán hegyezett lúd-tollszárral, míg a jobb kéz hasonlóan tollszárral pengeti a húrokat. A másik három húrt az ujj nem érinti. s ezek egy hangot alkotnak, adják az akkordban a basszust, a többi három az akkordnak magfelelően van hangolva. Természetes, hogy csak olyan darabok játszhatók a hangszeren, melyek a meglévő hangnemben vannak írva, vagy legalább transzponálva.

            A timbora rokonai: a tambura, eolhárfa és gitár.”

            Az Etédi Néprajzi Gyűjteményben levő egyedüli fennmaradott pél­dányon szép, nyomtatott-betűkkel bevésett szöveg olvasható: Péter Jó­zsef-é Ezen Timbora. Készült 1895Be. A helyi múzeumi gyűjtemény gyarapítása céljából néprajzi tárgyak után kutatva, egyik ház padlásán találtam rá 1958-ban.

 

                Vásári kalács és cipó

 

            Évekkel ezelőtt az egyik etédi családban az anya a következőket mondta 13-14 éves leányának: „Menj be a kamarába, s a kalácsos ládából hozd ki a kenyeret!” Miután a leányka kihozta, megkérdeztem, hogy milyen kalácsos ládájuk van (17. rajz) és miért nevezik így? Azért. mert így hallottuk a szüleinktől - válaszoltak.

            Megnéztem és elmondattam a történetét, melyet a mai fiatalok már Étéden sem ismernek. Csak az idősebb emberek emlékeznek még rá, és gyermekkori emlékeiket felidézve próbálnak válaszolni kérdéseimre.

            Az egyik legfontosabb sajátos helyi foglalkozási ág a vásári ka­lácsok és cipók sütése és árusítása volt. Etéd ugyanis vásároshely volt, évi három, később pedig négy sokadalommal, melyre nagy körzetből összejött a falvak népe; az ő ellátásukat szolgálta ez az alkalmi fog­lalkozás is.

            Ahhoz, hogy teljes képet nyerhessünk erről a jelentős jövedelmet biztosító és a község tekintélyes részét átfogó foglalkozásról, szüksé­gesnek tartom, hogy végigvezessem az olvasót az akkori gazdálkodási rendszeren: az emberek fáradságos, kitartó munkáján, az akkori malmok őrlésmódján s végül a kalács- és cipósütő családok, főképp asszonyok sokszor emberfeletti munkáján.

            A község lakosságának fő foglalkozása a mezőgazdaság volt, s egy­aránt felölelte a növénytermesztést és az állattenyésztést. A kettő pár­huzamosan haladt és annyira fejlődött, hogy Etéd már a XIX, század­ban, valamint a XX. század első évtizedeiben Udvarhelyszék legjelen­tősebb búzatermelő és állattenyésztő községének számított. Hármas ve­tésforgó rendszerű gazdálkodást folytattak: a község határát három egyenlő részre osztották, rajtuk évente váltakozva más-más növényeket termesztettek. Az egyik harmadrész szántóterületet (őszi forduló) teljes egészében búzával, a másikat (tavaszi forduló) kukoricával, zabbal, ár­pával, burgonyával és termesztett takarmánynövénnyel vetették be. A fennmaradt harmadik harmad, a pihenni hagyott nyomás volt egyben az évi legelő is, ahová a tavaszi és nyári legeltetési idényre kihajtották az összes állatokat, meghatározva minden állatfajta legelési helyét, kör­zetét.

            A nyomásforduló szántóterületét, más szóval az ugart a nyár fo­lyamán (legkésőbb július 10-15-ig) megugarolták, megszántották. Ez volt az ugarszántás vagy első szántás. Ezt követően a közelebbi földe­ket meghordták istállótrágyával, a távolabbiakat pedig juhokkal, a kint háló tinókkal és lovakkal trágyáztatták meg. Nagyon ritka volt az a föld, amelyikbe ősszel trágyázás nélkül vetettek volna búzát.

            A második szántást vagy forgatást (vetésszántást) megkezdték au­gusztusban, folytatták tovább szeptemberben és megfelelő időjárás ese­tén Kisasszony hetében (szeptember 8-tól) hozzá is fogtak a vetéshez. A következő vetési időszak Szent Mihály hete volt (szeptember 29-től) s tartott mindaddig, amíg befejezték. Az utolsó határidő Gál hete volt (okt. 16-tól 20-ig), amikor kötelezően be kellett fejeznie mindenkinek a vetést. Attól kezdve tilos volt a bevetett földeken járni.

            Ilyen feltételek mellett, egy évi pihenés, kétszeri szántás és bő­séges trágyázás után, ha csak nem találta valamilyen természeti csa­pás (jégverés, huzamos esőzés vagy szárazság), a földről bőséges termést takarítottak be. Nagyon sok családnak a szükségletén felül is tekinté­lyes mennyiségű búzája maradt, melyet feldolgozva próbáltak értéke­síteni, mivel így sokkal nagyobb jövedelmet biztosított, mint ha szemül adták volna el a piacon. Ezért fogtak hozzá a vásári kalácsok és cipók sütéséhez. Hogy mikor, ki kezdte el, senki sem tudja; az öregemberek és asszonyok szerint a helyi és környékbeli nagyobb települések vásá­rainak kialakulási időszakára vezethető vissza. Nemzedékek foglalkoz­tak vele, adták tovább utódaiknak mindaddig, amíg fokozatosan fel­hagytak vele. Az 1930-as években már csak egy-két asszony sütögetett néha és vitte a közelebbi vásárokra.

            Az utolsó, aki még 1946-bon vitt Gyulakutára egy szekérrel és meg­jelent az itthoni vásárokon is, Szőcs Lajosné Demeter Anna volt.

            Gedő Lajos 82 éves, Birtalan Mózas és Gothárd János 88 éves em­berek emlékezete szerint gyermekkorukban és még azután is nagyon sokan foglalkoztak vele. Neveket is említettek, akikre még emlékeznek, köztük Gedő Istvánnét, Demeter Dénesnét, özv. Máthé Istvánnét, Farkas Lászlónét, Bálint Izsáknét, Birtalan Mózesnét, Tóth Lídiát, Horváth Már­tonnét, Sípos Sándornét, Birtalan Andrásnét és másokat.

            Áruikkal elmentek a környező községek és városok állat- és ki­rakó vásáraira. Egyesek a keresztúri és udvarhelyi hetivásárokra is rend­szeresen jártak. Egyszerre 4 - 5 asszony ment egy-egy szekér rakomán­nyal. Rendszeresen megjelentek a helyi, korondi, parajdi, kibédi, mak­falvi, erdőszentqyörgyi, balavásári, kendi, segesvári, székelykeresztúri és székelyudvarhelyi vásárokon.

            A szájhagyomány és az említett idős emberek emlékezése szerint bármennyit vittek, mind eladták. Sok esetben a vásárosok már várták a kirakodást, hogy mielőbb hozzájuthassanak. A kalácsokat általában vásárfiába vitték haza a gyermekeknek, a cipókat pedig egészben vagy felvágva a kofapecsenye mellé vették ottani fogyasztásra.

 

 

           

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                17. Vásári kalácsos láda 1885-ből ( Ughy István rajza )

 

            Kitartó, fáradságos munkát igényelt a liszt előállítása is, mivel kez­detben csak egyszerű vízimalmok voltak. Őrlés előtt sokszor még meg is kellett mosni a búzát, mivel megfelelő csávázó vegyanyag híján a termés egy része megüszögesedett. Ezért csebrekbe 1-2 véka búzát tettek, s rá annyi vizet öntöttek, hogy ellepje. Kézzel addig mozgatták, mosták, míg az üszöges szemek, az idegen magvak, szóráskor benne maradt polyva, por és búzaszemekre rárakódott üszögpor le nem mosódott és könnyebb fajsúlyú anyagként föl nem szállt a víz tetejére. Ezt leöntötték és addig ismételték, amíg a víz tiszta maradt. Az így megtisztított szemet durgákra öntve a napon, vagy télen a lakóházban szárították. Erre a célra készítettek búzaszárítót is, amelyet csigarend­szerű szerkezetével fel lehetett húzni a gerendákhoz kötött kötelekkel (istrangok) olyan magasságra, hogy alatta el lehessen járni, majd szük­ség esetén leereszteni a szoba földjére. Két-harmadfél méternyi ledesz­kázott és szellőzés végett sűrűn megfúrt felső lapjára terített dur­gára helyezték a megmosott búzát és hagyták mindaddig, amíg meg­száradt. Így a hideg téli időkben is tudtak foglalkozni sütéssel.

            Őrlés után először kiszitálták a lisztet egy nagyobb lyukú szitával. Ezzel a művelettel különvált a liszt a korpától. Az így nyert lisztet újra átszitálták egy nagyon sűrűn kötött fátyolszitán, melyen már csak a liszt­nek a legfinomabb része, a langja ment át. Ez a lisztlang vagy mont liszt nem más, mint a későbbi, malmokban előállított finomliszt. A liszt­langból sütötték a kalácsot, s a megmaradt részéből a cipót. A kalács így fehér lett, a cipó meg kissé barna.

            A kalács tésztáját egy nagy lapítón egyforma vastagságúra sodor­ták, késsel egyforma hosszúságúra feldarabolták és egy kialakult ovális formára összefonták. Ezért fonott kalácsnak is nevezték. Tetejét tojás­sárgájából kevert sáfránnyal bekenték, mely sütés után élénk sárgás, kívánatos-kelletős színt adott. Így rakták be és sütötték meg forma nél­kül a kemencében.

            A cipókat is egyforma nagyságúra kiszaggatták, bevetették és an­nyira megsütötték, hogy tetejüket megverhessek. Ezáltal a cipók is na­gyon kívánatosakká váltak.

            Indulás előtt a kalácsokat az erre e célra készített ládákba rakták. A ládák két oldala a szekérderékhoz alkalmazva, alulról fölfelé kiszéle­sedett; csak így lehetett a szekér két oldala közé szorosan behelyezni. A cipókat zsákokokba rakva, vagy abroszokba összekötve a ládák tetején szállították. Egy vásárra 200-250 kalácsot és 40-50 cipót vittek.

            Egy kalács kb. 0,50 kg, a cipó 1,50 kg súlyú volt. Értékük a külön­böző időknek megfelelően változott.

Rendszerint a vásárok bejárati részein telepedtek le. Letettek egy ládát, leterítették szép fehér hímes abrosszal, kitettek egy pár kalácsot és cipót egészben és felvágva, mögéje ült az árusító asszony egy külön erre a célra készített székre és megkezdte az árusítást.

Napjainkban már csak a még meglévő kalácsos ládák emlékeztet­nek erre a jelentős háziipari termékre, melyet akkor messze vidéken ismertek, s ma a déd-, ük- és szépunokák nem tudják, miért nevezik őket kalácsos ládáknak.

 

JEGYZETEK

 

           1 Orbán Balázs:  A Székelyföld leírása barcasági kötetében említés történik a  Keresztyénfalván nagyon űzött sarlókészítésről  (VI. 360). Kós Károly: Torockói vasművesség = Népélet és néphagyomány Bukarest 1972. 68.  A szerző szóbeli közléséből a Torockó melletti Várfalváról tudunk sarlókovácsolásról. Molnár István: Sarlókészítés a marostordai Szentgericén. Erdélyi múzeum 1947. 125 – 128. A mesterség leírását is adja.

            2 Az orsókészítést idáig csak Kalotaszegről ismertük: Nagy Jenő: Orsófaragás a kalotaszegi Magyarvalkón. Ethn LVI(1947). 264 - 265.

3 A „rézpor” mosásáról épp Etéddel kapcsolatban tesz említést  Orbán Ba­lázs (I. 145), majd Bányai János: Rézpor. Székelység 1933. 7-8. sz. 77.

            4 A timborát, Etéddel kapcsolatban, ugyancsak Orbán említi elsőnek (I. 145). A század elején még az Erdélyi Néprajzi Múzeumban őrzött példányáról történik említés, 1. Semayer Vilibald: Az Erdélyi Kárpát Egyesület Kolozsvári Táj- és Néprajzi Múzeuma. Népr. Ért. 1902. 141-149 (148). Malonyay Dezsö: A magyar nép művészete. Bp. I909. II. 3. is szól róla, de ismertetést egyik esetben sem kapott.

            5 Vásárleírásaiban Kós Károly: Vásárok és vidékek = Tájak, falvak, hagyományok. Bukarest 1976. 326-380. A vásárokon helyben fogyasztott élelmi cikkek közt a kofapecsenye és mézespogácsa, illetve mézeskalács minden vásáron népszerű volt, azonban a vasári friss cipót Páncélcseh (347) és Hídalmás (353) esetében, a kenyérsütő kofákat Bánffyhunyad (370) vásáraival kapcsolatban épp csak meg­említi a szerző.

            6 Mint pl. a rézpor és timbora esetében, 1. a 3. és 4. sz. jegyzeteket.