GAGYI LASZLÓ

 

RÉGI SAJÁTOS FOGLALKOZÁSOK ETÉDEN

 

( Megjelent a NÉPISMERETI DOLGOZATOK-ban 1978-ban )

 

1. rész

 

            Az ember életében sokszor felvetődik a kérdés, hogy mi a feladata, hivatása, kötelessége azzal a közösséggel szemben, amelyikből szárma­zott, amelyikben él. Ha pedig már idősebb, számot vet, hogy mit tett érte, mivel támogatta, segítette, gazdagította annak szellemi és anyagi javait.

            Én, aki itt születtem, itt nőttem fel, szülőföldemet és népét szerettem és szeretem, mindig azon töprengtem: tanító-nevelő munkám mel­lett még mit tehetnék érte, mit adhatnék neki, milyen maradandó anyagi és szellemi javakkal gazdagíthatnám falumat.

            Így született meg bennem már évtizedekkel ezelőtt az a gondolat. hogy megpróbálom népünk szokásait, foglalkozásait, dalait, régi haszná­lati tárgyait összegyűjteni és egy helyi gyűjteményben megőrzés végett az utókornak hátrahagyni. Ugyanakkor pedig a tárgyakban nem rög­zíthető emlékeket, hagyományos népi tudást följegyezve, azt földolgozva lehetőség szerint közölni a magunk jobb megismerése érdekében s a nép­rajztudomány hasznára, amely kutatómunkáját minél több helyi gyűj­tésre, adatokra építi.

            A következőkben néhány régi sajátos foglalkozást ismertetek Etéd­ről, olyanokat, amelyekről, ha részben már tud is a szakirodalom, meg­felelő leírását, akár a sarló-1 vagy orsókészítésnek2 akár az un. rézpor3 vagy a timbora4 előállításának, de még a vásári kalács és cipó5 sütésének is, legfönnebb más vidékekről ismerjük; Udvarhelyszékről jobbadán csak egyiknek-másiknak az említéséről tudunk.6

 

            Sarlókészítés

 

            A mezőgazdaság mellett a különféle mesterségek is jelentós szerepet töltöttek be Etéd életében. Mivel Etéd távol van e fontosabb ipari köz­pontoktól és városoktól, lehetőleg itt helyben kellett megoldani a mindennapi életben nélkülözhetetlen eszközök előállítását és javítását.

            A községünket körülvevő szomszédos települések lakói is idejöttek, mint vásáros helyre, hasonló szükségleti cikkek nagy részének beszer­zése végett. Így alakultak ki idők során a különféle népi iparágak, s az ezeket művelő mesterek jelentős mértékben hozzájárultak a község és a környező falvak anyagi és kulturális szükségleteinek kielégítéséhez. A háziiparból szakosodott, valamint más alkalmi foglalkozások mellett fon­tos volt a kovács, szabó, csizmadia, asztalos, fazekas, kőműves és ács (építész) mesterség.

            A mezőgazdaság zavartalan menetét biztosító iparágak közül legfon­tosabb szerepet a kovácsok töltöttek be. Ők vasalták a szekereket, állí­tották össze és fenték az ekéket, fogazták a boronákat, vasalták, pat­kolták az igás állatokat stb. Nélkülük elképzelhetetlen lett volna a múlt­ban a falu élete.

            A mezőgazdaság szocialista átalakításáig állandó jelleggel négy kovácsműhely működött, helybeli születésű magyar (nem cigány) kovácsokkal.

            Az etédi kovácsok nagy részének a rendes, megszokott, mindennapi munkájuk mellett volt egy igen-igen fontos idénymunkájuk, a solló (sarló) készítése. Mivel 50 km, sőt még nagyobb körzetben sem foglal­kozott senki sarlókészítéssel, e munka jelentősége nyilvánvaló mind az előállítók anyagi jövedelme, mind a mezőgazdaság egyik életfontos­ságú mozzanata, az aratás zavartalan lebonyolítása szempontjából.

            Nem túlzok, ha azt mondom, hogy az etédi kovácsok annyira kisajátították a mesterség ezen ágát, hogy a környéken nem is próbálkozott senki vele. Féltve őrizték az előállítás fogásainak titkait is.

            Ha figyelembe vesszük, hogy a szalmás gabonát egykor majdnem kizárólag sarlóval aratták (kaszával csak a gyomos gabonát vágták le, de azt gazlásnak minősítették), s a kukoricakórét is ezzel vágták le érthető a sarló előállításának nagy jelentősége.

            Hogy teljes képet nyerjek a sarló készítéséről, fölkerestem Péter Lajos 66 éves kovácsmestert, aki szintén foglalkozott a sarlóval. Ő úgy hallotta, hogy az első, aki a gyermekeit s a nála tanuló inasokat is megtanította a sarló készítésére, a múlt században működő Ráduly Dénes nevű kovács volt. Így tőle tanulta meg egyik legelső inasa, Szép Mózes és fia, Dénes, majd ezektől később Buzogány Ferenc, Nagy Gergely, Hodgyai János, Péter Lajos és Kelemen Ferenc. Utóbbitól tanulta meg aztán a sarlókészítést a második világháború utáni években Mózes István és ifj. Serbán Ferenc. Mivel azonban sem megfelelő anyag nem kap­ható, de meg kereslet is alig van a sarló iránt, már hosszú évek óta nem foglalkoznak készítésével. Új munkahelyeiken, a helyi mezőgaz­dasági gépállomáson, az mtsz műhelyeiben nem á11 módjukban ezzel is foglalkozni, habár alkalmilag még most is szükség lenne rá (pl. az 1975. évi búzatermés nagy részét is sarlóval kellett learatni).

            A megfelelő acélos vasat, melyet kimondottan az ilyen természetű munkaeszközök e1őá11ítására gyártottak, a székelykeresztúri, marosvá­sárhelyi, segesvári vasas üzletekből szerezték be. Rendszerint már az aratás előtti hónapokban hozzáfogtak, s a kész sarlókból egy-egy rako­mánnyal elvittek a környező nagyobb vásárokba. Az 1939-as évek köze­pén egy új sarlót 25 - 30 lejért adtak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

             1. A sarlónak való acélos vas feldarabolása

 

 

            Az anyagot először felszabták (1. rajz), vagyis hidegvágóval 16, 18 és 25 cm hosszúságúra darabolták. A méretet az határozta meg, hogy gyermeknek, nőnek vagy férfinak készült-e a sarló. Sorra kohóba tették, és egy inas, segéd vagy fogadott ember segítségével kikovácsolták, lenagyolták (2. rajz). Ezt követte a sarló kialakítása, pallérozása, majd bélyegzése, vagyis díszítése cévágóval vagy csillagozóval (3. rajz). Középre beleütötték a mester nevének kezdőbetűit (4. rajz).

            Következett az első küszürülés vagy gürüzdölés. Ehhez már három ember kellett: kettő a köszörülőlap közepén áthaladó tengely két végére rögzített karokat fogva hajtotta a köszörűt (5. rajz), és a mester, aki rá­tartotta a sarlót a kőre (4. fénykép és 6. rajz).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

               2. A lenagyolás

 

 

 

 

 

 

 

 

           

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

            3. A pallérozás ( kialakítás ) és a bélyegzés ( díszítés )

            4. Sarló részlete a mester nevének kezdőbetűivel

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                    4. A sarló első fenése

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                     5. A köszörű

 

 

 

 

 

           

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

            6. Köszörülés vagy gürüzdölés ( első fenés )

            7. A vágás vagy fogazás

 

           

 

 

 

 

          

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

            8. A fografenés vagy élrefenés

            9. Az edzés

 

           

 

 

 

           

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

            10. A nyelezés vagy felnyelezés

            11. A sarlókészítéshez használt szerszámok: A) nyeles vágó; B) cévágó; C – D) bélyegzők; E) csillagozó; F) sallóvágó; G) edzőfogó

 

            Ezzel a művelettel simára csiszolták a kovácsolás alkalmával maradt ormókat, megélezték és előké­szítették a fogak vágására. A vágást két személy végezte a vágópadon. Ez egy 1,50 m hosszú, négylábú pad, melynek a közepébe egy négyszögre faragott, 35-90 cm magasságú oszlopot rögzítettek. A tetejére beleütöt­tek egy 10 cm hosszúságú és 2 cm szélességű, sima tetejű, kapocsszerű vasat. Ezt használták üllőként a sarlók vágásához vagy fogazásához (7. rajz). A vágást, fogazást végző két személy az oszlop két oldalán szem­benülve helyezkedett el. A mester bal kezében tartotta a sarlót és irá­nyította, míg a jobb kezében egy finomra kidolgozott vágót vagy fogazó vésőt ütemesen tovább-tovább tett. A vele szemben üllő fél egy kala­páccsal, a beindított ütemet pontosan betartva ütött a vágóra. A fogakat ferdén vágták a sarló alsó felére, a visszájára. Fogazás után újra meg­köszörülték - ez volt a fografenés vagy élrefenés (8. rajz) -, a sarló felső cifrázott oldalát tartva a köszörű fölé. Ezután újra kohóba tették, fölhevítették és vízbe mártva megedzették (9. rajz). Majd következett a harmadik, ún. simítási vagy fényezési köszörülés. Ezzel aztán véget is ért a tulajdonképpeni sarlókészítés.

            A felnyelezést (10. rajz) már bárki könnyen el tudta végezni. A nyeleket orsós vagy lábhajtásos esztergapadon készítették.

            Az új sarlókon kívül minden évben még számtalan elvásott sarlót vágtak, fogaztak újra. Ezeket falvanként gyűjtötte össze egy-egy meg­bízott, és hozta Etédre a sarlókészítőkhöz. Ilyen esetben a javítandó sarló nyelére felírták a tulajdonos nevét és lakhelyét, hogy tudják, kinek adják vissza.

            A sarlók újravágásának, újrafogazásának is megszabott ára volt.

 

            Orsókészítés

 

            A község egyik legelterjedtebb, és egyben férfilakosságának az őszi mezőgazdasági munkálatok elvégzése utáni általános foglalkozása az orsó­készítés volt.

            Gothárd János 89 éves ember elődeitől úgy hallotta, hogy ez a fog­lalatosság már az 1800-as évek elején is elterjedt volt a faluban, azonban általánossá csak a század végén, vagy az ezt követő időkben vált. Az első világháború után, a 20-as és 30-as években már alig volt olyan család, olyan fiatal vagy középkorú férfi a községben, aki ne foglalko­zott volna kisebb-nagyobb mértékben orsócsinálással. Még az idősebbek közül is sokan foglalkoztak vele. Ahol a családban különböző korú fér­fiak voltak, a munkát megosztották. Az öregebbek előkészítették a szük­séges anyagot: kiválogatták az orsónak való fát, fűrésszel feldarabolták és óvatosan kihasogatták olyan vastagságúra, hogy kézvonópadba fogva nyolcszögre, az orsó formájának megfelelően lehessen kihúzni (5. fénykép). Ezt azonban többnyire már nem ők végezték, hanem a középkorú férfiak vagy a legények. Ugyanők fűrészelték és fúrták ki a karikáknak való anyagot is (6. fénykép).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

            5. Az orsó kihúzása

 

 

           

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

            6. Kihúzott orsófák és kivágott karikák

 

            Miután mindez elő volt készítve, következett az orsó tulajdonkép­peni kidolgozása az esztergapadon (12. rajz). Ezt is a fiatalabbak végez­ték, mivel az esztergapadon ülés, görnyedés, bal kézzel az orsófára ráte­kert nyirettyű (vonó) gyors le-fel húzása, jobb kézzel pedig a véső óvatos odatartása és pontos irányítása már több fizikai erőt, jó látást és figyelmet igényelt (7-9. fénykép). Ilyen munkamegosztással a napi teljesítmény általában meghaladta a 160, 180, sőt néha a 200 orsót is. Ahol egy munkaerőre maradt minden munkafolyamat, kitartó munkával szintén elkészült 100 orsó.

            A gyorsabb és ütemesebb munka végett az egyedülvaló férfiak közül többen összeálltak és egy nyári konyhában közösen dolgoztak. A jöve­delmen az adott faanyag és a végzett munka arányában osztoztak.

            Az orsók árát az anyag, az elkészítés módja, a forma, a méret, valamint a száruk és karikájuk esztergályozási, díszítési és kifestési módja szabta meg ( 13. Rajz ). Így pl. az 1930-as években az egyszerű vagy szimpla orsók ára 50 – 80 bani volt; a zörgősöké a zörgők számától, kidolgozásától függően fölment 1,50 – 2 – 2,50,  sőt 3 lejig is. Ezekből azonban már jóval kevesebbet készítettek, mivel „sok baj” volt velük és kevés hasznot hoztak. Általában rendelésre vagy leányoknak ajándékozás céljából készítették a legények.

            Karika nélküli orsókat is készítettek, de a környékre csak megrendelésre, mivel ezt a formát ezen a vidéken nem használták. A régiek oláorsó vagy sarkos orsó néven a Mezőség egyes vidékeire és Beszterce környékére szállították.

 

 

           

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

           12. Az esztergapad és tartozékai: A) ülőrész; B) állvány; C) toló rögzítő; E) orsó (munkadarab); F) nyirettyü (vonó); G) karikafúró; H) kalapács; I) esztergáló véső; J) festőkészség

 

 

 

 

 

           

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

          7. Az orsószár lenagyolása az esztergapadon

          8. A karika betevése és esztergályozása       

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                         9. A kész orsó kifestése         

 

Ahhoz, hogy a munka zavartalan legyen, az orsókészítő családok vagy személyek már egy évvel előre gondoskodtak a szükséges anyag­ról. Csak fiatal, teljesen bogmentes, sima, jól hasadó és mindenekfölött jól kiszáradt fából lehetett dolgozni. Az orsók nagy részét bükkfából, kisebb részét rakottyafűzből, gyertyán-, bodza-, vackor- és szilvafából készítették. Legértékesebbek a szilvafából készült orsók voltak. Kariká­jukat azonban mindig ficfából (fűzfa) vágták.

            Mivel az orsókészítők egymással versenyeztek a minél szebb kivite­lezésben, egyes példányaikat bátran nevezhetjük művészi munkának is. Ezek közé sorolhatjuk pl. a dupla zörgős, a zőrgőbe zörgős, a száron mintás és zörgős orsót, vagy a bicskával és kicsi vésőkkel faragott gyö­nyörű hímes orsókat. Ez utóbbiakból azonban csak a jobb faragó legé­nyek készttettek egyet-egyet szeretőjüknek, akik az ilyen jelképes aján­déktárgyakat nem is használták, hanem csak „dísznek” tették el.

            Az orsókészítés jövedelmező téli háziipara volt az etédieknek. Volt olyan legény, pl. a most 64 éves Birtalan Sándor, aki a 30-as években szeptembertől április végéig, az apja segítségével 14 000 db különböző formájú és értékű orsót is elkészített, s ezt mind értékesítette is.

            A helyi szokás szerint a legény addig nem mehetett este a kórusba (fonóba), amíg a napi 100 orsót el nem készítette. Ilyenformán még rö­vid télen is minden legény faragott legalább 10 000 orsót, a falubeli legények együttes évi termelése pedig 3 millió körül járt.

             Értékesítésük az alábbiak szerint történt:

            A közelebbi vásárokra (Korond, Parajd, Makfalva, Erdőszentgyörgy, Székelykeresztúr, Székelyudvarhely stb.) az orsókat átalvetőbe rakva, csoportosan mentek.

            Egyesek szekérre rakva, távolabbi városokra is jártak, közben faluz­tak is. A legjobb piac általában a Mezőség volt.

            Legtöbben azonban orsóikat itthon adták el nagyban, viszonteladóknak. Bár így kevesebbet kaptak értük, mégis megérte, mivel nem vesz­tegették az időt az árusítással: „Nem kellett járják a világot, faluról falura menve, hányódni az idegenben.”

            Ezek a házhoz járó vevők többnyire fogatos cigányok voltak, akik rakományaikkal bejárták Erdély nagy részét. Így jutott el az etédi orsó Gyergyóba, a Mezőségre s főképp a nagyobb vásáros helységekbe, nyu­gat felé Tordáig, Kolozsvárig, északon meg Régenig és környékéig, Besz­tercéig stb.

            Egy-egy rakomány elvitelekor a viszonteladók mindig megrendelték az újabb szállítmányra valót a különböző formájú orsókból.

            Az etédiek nem tudtak annyi orsót készíteni, hogy a cigányok el ne vigyék, vagy ne tudták volna eladni a közelebbi városok piacain.

            A háziiparnak ez az ága is jelentősen hozzájárult a község pénz­jövedelméhez. Sokan állatot és földet vásároltak keresetükből, beszerez­ték az építéshez szükséges anyagokat stb.

            Az orsókészítéshez szükséges esztergapadok és szerszámok még sok helyen megtalálhatók a faluban, azonban ma már csak egyetlen ember, Fábián Dénes foglalkozik orsókészítéssel. A fonókerék (rokka) elterjedése, valamint a textilipar rohamos fejlődése fokozatosan fölöslegessé tette az orsót, vagyis a kender és gyapjú hagyományos feldolgozását, amely majdnem teljesen megszűnt. Csak az idősebb asszonyok fonogatnak még orsóval; a fiatalok nagy része már a szükséges fehérneműt is a kereske­delemből szerzi be.

            Ma már Etéden sem azt kérdezik a leányok és fiafal asszonyok egy­mástól, hogy „a télen hány darab (az orsókról a matollára rátekert men­nyiséget nevezik darabnak) fonalat fontál”, vagy „hány vég vásznat szőt­tél”, hanem hogy „hány damasz ágyneműd” vagy „hány flotil törülköződ van”. Megszűnik a falu régi önellátása, s a háziipar és a kismes­terségek különféle ágainak már csak az emléke ha él. A falu lakossága életmódjában és igényeiben egyaránt a város felé tájékozódik.