Gagyi Lászlo tanító úr

 

GAGYI LÁSZLÓ tanító, Etéd

 

 

Született 1913-ban Etéden, tősgyökeres etédi családból.  Meghalt 1996-ban.

 

1931-ben végezte a Székelykeresztúri Állami Tanító Képzőt.

 

1931-43-ig öt helyen tanított, kétszer Etéden is.

 

42 szolgálati időből 35 évet Etéden tanított. 

 

22 évig igazgató Etéden.

 

7 esztendőt szolgált mint honvéd katona, ebből fogságban is volt és átképzéseken.  Szibériába azért nem vitték tovább, mert útközben a kiütéses tífuszban félholtan kitették a vonatból.  Szerencsére erős volt és felgyógyult. 

 

(Gagyi Endre kiegészítése)

A háború végén nem került ki Ausztriába, utoljára a szombathelyi laktanyában volt, ott érte Szombathely nagy bombázása. Legjobb barátja (akinek a nevét nem tudom) a városban lakott, meghalt ebben a bombázásban, Édesapámék szedték ki a romok alól.

 

Azt mesélte még édesapám, hogy főleg a környékbeli fiuk, látva a további háborúskodás értelmetlenségét, mikor már Magyarországból csak egy kicsi sarok maradt - próbáltak megszökni. A nyilasok akit elfogtak minden nap akasztottak a kaszárnya udvarán. Édesapám nagyon haragudott rájuk.

 

1945 Nagypéntek napján kivonult a szakaszával a frontra, amely már Szombathely határában volt. Megbeszélte az embereivel, hogy megadják magukat az oroszoknak. Úgy is lett, de az oroszok rögtön le akarták lőni Édesapámat, mert tiszt volt (zászlós). Úgy menekült meg, hogy az emberei körülvették, úgy védték meg. Azért, mert az előtt együtt menetelt, éhezett, fázott az embereivel. Még jóval ez előtt, a galiciai fronton egyszer az emberei miatt szinte haditörvényszék elé került, mert megtagadott egy olyan parancsot, amely nagy veszélynek tette volna ki  az embereit.

 

Ezen a Nagypénteken fogadta fel magában, hogy ha ezt a napot élve megússza, életén keresztül ezen a napon nem vesz magához se ételt, se italt (vizet se). És ezt meg is tartotta.

 

Innen indították el az oroszok a foglyokat a Szovjetúnió felé, rabszolga munkára. A marhavagonban elkezdődtek a betegségek, főleg a hasmenés (mesélte, hogy a "hásménés" szó nemzetközi lett, ezt minden náció így használta). A szállítás során elkapta a kiütéses tífuszt. Ezért Temesváron lerakták egy "egészségügyi" lágerbe. Itt egymás fölött lévő priccseken voltak a betegek, a gondozás annyiból állt, hogy naponta kivitték a halottakat. A magyar szanitécek egyszer nála is megálltak, egyik mondta: "Ezt kivisszük-e?" Erre a másik: "Hadd el, holnap majd kivisszük".

Egyik nap egy orosz el akarta venni a karikagyűrűjét és mivel nem tudta lehúzni az ujjáról, le akarta vágni az ujját. Alig-alig úszta meg. Utána szépen lehúzta a gyűrűt és a szájában, a nyelve alatt tartotta.

 

Még azt mesélte, hogy nem volt WC, csak egy nagy gödör ásva, annak a szélére jártak elvégezni a dolgukat. Persze, hogy a széle a sok mindentől síkos volt. Volt aki bele esett és ott is lelte halálát, nem volt lehetőség kimenteni.

 

A kiütéses tífuszt nagyon kevesen úszták meg, ilyen körülmények között főleg. Aki túlélte, annak is legtöbbször maradandó sérülése maradt. A betegségtől vérrögök alakultak ki a véráramban és az ahol elakadt, az a testrész elhalt. Édesapámnak a bal karja bénult le, úgy lógott mint egy rongy, az izmok teljesen elsorvadtak. Érdekes, hogy később helyre jött és a bal karja erősebb volt mint a jobb.

 

Mikor a betegségből valamennyire helyre jött, az oroszok újra vagonba rakták és elindították kelet felé. Moldvában voltak, amikor az oroszok leállították a fogoly szállítmányokat. Ott aztán szélnek eresztették őket, onnan jött haza gyalog, betegség után, lesoványodva. De így úszta meg az orosz fogságot.

Gagyi László mint  zenetanító

 

 

Etéden a zenélésnek és zenetanításnak nagy hagyománya van.   A régi időkben, egyedülálló citera kultúra virágzott , amire nem csak a híres etédi  „timbora”  utal, hanem az is bizonyít, hogy még a 2ooo-es években is nagyon sok régi citerát lehetett találni Etéden.  Pedig Székelyföldön általában nem a legjellemzőbb zenélési forma a citerázás. 

 

A nagyon értékes Katolikus   Domus Historiában (ami azóta eltűnt a Parókiáról!!)   több feljegyzést is találunk   a zene tanításról és a tehetséges tanítókról. 

 

1881-ben Etéden három iskola működött:   - községi, - református leányiskola, – és a római katolikus felekezeti iskola.  Ebben az időben Márkos Sándor katolikus kántortanító tanította a zenét.

 

Az 1896-os millenniumot nagy zenés műsorral ünnepelték meg Pál Gyula kántortanító vezetésével.    Ugyanekkor emlékfákat is ültettek.  (Tudunk valamit ezekről a dolgokról?)

Fancsali Áron volt a következő kántortanító, akiről feljegyezték, hogy „….gyönyörű éneke szabályos zenekezelése és szelíd külseje…” volt.

 

„Szép és boldog idők!”  (Idézet 19oo-ból)

Bálint Zoltán kántortanító munkássága sokáig megmaradt az etédiek emlékezetében.  Nem csak kiválóan képzett tehetséges muzsikus volt, hanem hosszú ideig olyan gyümölcsözően munkálkodott, hogy sokan a református szülők is az ő kezébe adták a gyermeküket.  Az 19o3-ban megalakult Ifjúsági Egyesület keretében nagyon sok színdarabot előadtak, melyek nagy részét közkívánatra háromszor is megismételtek.  Ezek mind zenés színdarabok voltak. (Lásd Kat. Levéltár.)

 

A faluban fúvószenekar (rezesbanda) működött már az 193o-as években.   A vezetőjét a falu hívta meg és tartotta el.  Péter Márton református kántortanító férfi kórust vezetett. Fontos is lehetett az énektanítás azokban az időkben  hisz 1932-ből olvashatjuk miszerint az esperes úr kéri, hogy:  „Az ének tanításról  szóló Relatio is …..csatolandó!” 

 

Legkésőbbi, ezért legjobban ismerjük Gagyi László tanító zenei tevékenységét.  A zene különleges helyet foglalt el Gagyi László tanító életében.  Hegedülni a Képzőben tanult és egészen fiatalon zenekart alapított, mellyel táncokban muzsikáltak és az akkori divat szerint éjjeli zenét adtak megbízásra is.  Azon kívül, hogy 42 éven át tanított (nyugdíjason is hegedűt tanított) – gyönyörű hangjával két egész magnószalagot töltött meg maga gyűjtötte katonadalokkal.  Nem lehet felsorolni azoknak a nevét akiket élete során megtanított hegedülni.  Legtöbben jó zenészekké váltak, több tanítványát indította el a zenei pályán.  

 

Falukórust vezetett, gyermekzenekart szervezett.  (Ezekből nem ártana fényképet is bemutatni!)  Az 196o-as években működött Etéden az  utolsó szervezett vegyes kórus. Mesélik, hogy egy keresztúri versenyen olyan hangerővel énekeltek, hogy túlszárnyalták a  keresztúri száz tagú énekkart.  Ezután még lelkesebben fújták – mesélte az egyik valamikori  kórus tag.  (erről a kórusról nagyon szép fénykép maradt fenn!)

 

„Nincsenek pótolhatatlan emberek „ – szoktuk mondani, mégis pótolhatatlan űr maradt az iskolában és a közösségben is,  a zene szeretete, a zenéről való felfogás és a zenetanítás területén Gagyi László tanító halála után. 

 

Gagyi László tanító hosszú évtizedeken át szülőfalujának – de még a szomszéd falvaknak is- minden gyermekét tanította.   Mivel őseitől fogva etédi volt, nagyon ismerte az egész közösséget.  A fiatalok bíztak benne és ezért nagyon sokszor fordultak hozzá tanácsért.  Sok legény még a tanácsát is kikérte amikor házasodni készült.

 

A nehéz idők ellenére is mindig foglalkoztatta az, hogy népünk múltját nem szabadna elveszíteni, azt a sok tudást és értéket amit felhalmoztak valamiképpen át kellene örökíteni az utókorra.  Nagyon jó érzékkel és a lelkiismeret hangjával tudta, hogy ilyen téren kötelességeink vannak!

 

Ezért néprajzi gyűjtésbe kezdett.  1973-ban így ír erről:   „Az utóbbi években a tanítás mellett egy néprajzi gyűjtemény (falu múzeum) megszervezésével, gyermekek hegedülni való tanításával, az iskolai énekkar vezetésével foglalkoztam. 

 

Hogy a gyűjteménynek állandó otthona legyen 1973. április 4-én ajándékozási szerződéssel átadtuk feleségemmel együtt a szülőházamat, egy 1846-ban épült kő és tégla épületet…

Nyugdíjas éveimet erre és különböző jellegű dalok  összegyűjtésére szeretném fordítani.”

Tervét tovább fejlesztette, rengeteget dolgozott a tárgyak összegyűjtésével, elrendezésével.  Járta a padlásokat és az etédi emberek sok értékes régiséget adtak át.  .  Olyan gyűjteményt rendezett be, hogy messze földön, külföldön  is híre ment az értékének és szépségének.  Aki egyszer eljutott ide, az mindig visszajárt újra és újra látni és hallgatni a „Tanító úr”  felejthetetlen hangulatú hozzáértő és szeretetteljes szavait.  Néhai néprajzos Bandi Dezső bácsi elragadtatással jelentette ki, hogy ritkán látott ilyen tiszta, sallang mentes, giccsektől  távol álló igazi néprajzi gyűjteményt.