Gagyi László

 

KENDERTERMESZTÉS  ÉS  HÁZI  FELDOLGOZÁSA

 

A kender nélkülözhetetlen szerepet töltött be elődeink ruházati, háztartási és gazdasági életében.

Kenderből készítették a női és férfi alsóruhákat (fehérneműket), a nyári öltözetek nagy részét, lepedőket, párnahuzatokat (párnahéjakat), szalmazsákokat (duszákat), a háztartásban szükséges abroszokat, törlőket, törülközőket, zsákokat, kisebb-nagyobb tarisznyákat, zacskókat, stb.

  Kenderből készültek az állatok jászolhoz való megkötéséhez és vezetéséhez szükséges kötőfékek, rövid kötelek (istrangok), ruha szárító spárgák valamint a szalmásgabonák és különböző takarmányféleségek hordószekerekkel való szállítása alkalmával a nyomtató rudakat szintén kenderből készült kötelekkel kötötték illetve szorították le.

   Kender nélkül elképzelhetetlen, bátran mondhatjuk, hogy teljesen lehetetlen lett volna elődeink életvitele.

    Amilyen nagy szerepet töltött be még ezelőtt 40-50 évvel is, éppen annyira lemaradt, elfelejtődött ugyannyira, hogy a mai fiatalság már nem is ismeri és fogalma sincs a termesztésről és házi feldolgozásról. Hogy miért? Az ipar óriási fejlődéséből adódóan, főképp a második világháború után. Ez átvette úgy a hagyományos nyersanyagok mint pedig a menetközben feltalált és mind nagyobb mennyiségben felhasznált műanyagok nagyüzemi feldolgozását.

   A házi feldolgozás fokozatos megszűnésével egy időben- sajnos- megszűntek a népviseletek is, mivel az ipar nem azt a változatos, házilag gondosan előállított szőtteseket, hanem egységesített (uniformizált), műanyaggal kevert, tarka-barka szöveteket de főleg készruhákat állit elő. Napjainkban már mindenki - régi elnevezés szerint- úri ruhában jár. Népviseletbe öltözött ifjakat már csak a színpadon látunk, ha időnként egy-egy népi táncot mutatnak be.

Kendert a község lakóságának 95-98 %-a termelt. Még az értelmiségi és iparos családok is foglalkoztak a termesztéssel, ha a feldolgozás egy részét fizetésért másokkal végeztették is el.

    Kendert a faluhoz legközelebb eső és ugyanakkor a legjobb termő, legjobban megmunkált határrészek földjeibe vetették. Ilyenek voltak pl. a falu alsó felében lévő Szénafű, Árokköze, Szörfű melynek azonban csak a domb  lábainál lévő lankásabb részét vetették be, Mikó, Legényalok (Jegenyelok) és elvétve egy-egy kisebb terület Liborháton és Felsőlokon. A madarak miatt a kertekbe keveset vetettek, mivel a magját főleg a verebek nagyon szerették és megették vagy kiverték a tokjából.

    A legjobb kenderföldek Alszegen a Király András (Bandi), Dr. Kovács József, Kovács Kálmán, az állatorvosi lakás és rendelő, valamint  az azon alul lévő istálló helyén voltak. Ezeket az épületeket mind ezelőtt 30-40 évvel építették.

    A vetés nem a terület nagyságának meghatározásával történt, hanem a rendelkezésre álló mag mennyisége szerint. Kinek ahány kupa vagy véka magja volt,  annyit vetett el. Mai területszámítás szerint egy véka maggal egy szűk ár területet lehetett bevetni. A vetés egyik legfontosabb feltétele a magnak minél tömöttebb, sűrűbb elszórása volt. Az így elvetett magból a sűrűség, tömöttség következtében vékony, sima szálú kender lett, melyet alsóruhák, lepedők és a háztartásban szükséges szövevények előállítására használtak fel.

    A vastag szálú, durvább minőségű kenderből viszont köteleket, ruha szárító spárgákat, stb. készítettek.

    A jól előkészített talajba elszórt magvakat igyekeztek minél jobban eltakarni többszöri boronálással. A legkisebb gallyakat is szétverték kapával. Innen származott az a mondás is, hogy "olyan mint a kenderföld" vagyis hogy a lehető legjobb. Mindezek után még az év folyamán összegyűjtött tyúktrágyával is beszórták.

    A különböző lehetőség és szükséglet végett mindenki igyekezett minél többet vetni, termelni. Sokan eladásra is termeltek. Az eladásra szánt mennyiséget is igyekeztek feldolgozva:  megfonva de főképp megszőve lepedők, abroszok, törlők, törülközők, stb. formájában eladni. Nagyon jó piaca volt az etédi szőtteseknek Parajdon, Korondon, Udvarhelyen valamint a helyi vásárokon.

    A gondosan elvetett magvakból kétféle termés lett: virágos és magos. Beporzás után a virágos szárak megsárgultak, beértek és ezért július utolsó és augusztus első hetében kinyőtték. A másik felét, az úgynevezett "magos kendert" a magok beérése után, szeptember első hetében nyőtték ki.

    Nyövéskor a szálakat fejekbe (kévékbe) kötötték. Egy fejbe annyit tettek amennyit a kéz hüvelyk és mutatóujja összefogott. Mivel hosszú volt, két helyen kötötték át. 26 ilyen fej vagy kéve képezett egy kalongyát.

    A virágos kenderfejeket hazaszállították, napos, szellős helyen megszárították, s ezt követően a patakban áztatták. A nyári meleg vízben egy hét alatt ki is ázott. Az áztatás szerepe az volt, hogy a szárakról leváljon a rostos rész és kifehéredjen. Miután megázott, a patak vizében kimosták a rárakodott iszaptól és az áztatás következtében kioldott zöld színű festéktől. A mosás kévénként történt, mely  elég fáradtságos munkát igényelt míg megtisztul, szép fehér lett. Minden fejet számtalanszor a víz felszínéhez kellett csapni, megdörzsölni hogy megtisztuljon.

    Esős, árvizes esztendőkben ha megáradt a patak, bizony még éjjel lámpás világítás mellett is ki kellett szedni a patakból, hogy a víz el ne vigye. Miután az ár levonult újra vissza kellett rakni áztatni.

    A magos kenderfejeket a helyszínen csomókba összebujtatták, az ott talált gyommal  és a fejszével csutakon levágott tőmaradványokkal befedték és 4-5 napig ott hagyták. Ez alatt a mag lomja megpuhult, megpállott. Ezt követően a csomókat szétszedték és kicsáklyázták, kiválogatták. Két-három nap múlva, miután jól megszáradtak, a magot ott helyben egy kiterített durgára (általában csepűből és össze vart lepedőszerű, de ennél sokkal nagyobb, mintegy 7-8 négyzetméter nagyságú terítő) kézzel és fából készült dörzsölő fák segítségével kimorzsolták, kidörzsölték. Egyesek hazavitték a csűrbe, zárt helyiségbe, mosópad tetejéhez verve, csapkodva kicsépelték. Az így nyert anyagot szóróval kiszórták, kirostálták és a tiszta kendermagot eltették a következő évre. 60- 65 évvel ezelőtt hallottam az akkori öregektől, hogy a mai Tsz helyén, az úgynevezett Kenderistóban (Kenderestóban) tavak voltak és hogy áradáskor a víz el ne vigye, oda áztatták a kendert. A XIX. század végén és a XX. század elején lecsapolták és termékennyé tették.

    A kiázott és kimosott kenderfejeket hazaszállították, épületek és kerítések mellé száradás végett kiállogatták. Miután jól megszáradtak összeszedték és fedél alá tették hogy az eső többet ne érje.

    Szeptember hónap meleg napjaiban megkezdődött a tilolás. A tilolásra váró kenderfejeket újra kiállogatták az épületek és kerítések napsütötte oldalai mellé. Tilolás előtt a gyermekek kiválogatták az ép szálakat, lefejtették róluk a rostos részt és szépen összekötve száraz, védett helyre tették. Ezekből mindig készenlétben állt a kályha vagy cserepes mellett néhány szál, hogy azzal a kijáró lámpást, a bent lévő lámpákat, esetleg a szivarokat vagy pipákat meggyújthassák. Ezeket a szálakat világzóknak nevezték, mivel ezekkel mentek a kamrába vagy a szobába ha onnan valamire szükség volt. Gyufát keveset használtak, a világzó helyettesítette azt. Még a pipázó vagy szivarozó emberek nagy része sem használt gyufát mikor a szivarát, pipáját meggyújtani akarta. Helyette acél-kova-taplót (topló) hordtak magukkal és azzal csiholtak szikrát a tapló meggyújtásához.

    A tilolás után megmaradt összetört szárakat pozdorjának nevezték. Ezt szintén száraz helyre raktározták és tűzgyújtóként használták az év folyamán

    Tilolás után következett a léhelés ( egyes vidékeken gerebenezésnek nevezik). Ez abból állt, hogy a kitilolt kenderfejek rostos részeit meghasogatta és a benne maradt apró pozdorjától megtisztította.

    A léhel vagy gereben egy 60- 70 cm hosszúságú, 20-25 cm szélességű és 2 cm vastag deszka, melyre 25-30 cm magasságú hegyes vasfogazatot szereltek. A kenderfejeket felváltva verték a léhelbe. Először a hegyüket, ezt követően a tövüket. Mivel a hegyi csüpű gyengébb volt ezt külön tették. Úgyszintén külön helyre került a tő csüpű is. Mindkét fajta csüpűt tovább finomították a csüpűrázóval, mely egy hosszú fogazatú nyeles szerkezet volt. Végül még kézzel is kirázták a még benne maradt pozdorját.

    Mindezek után a fonásra való előkészítés.

    40-50 cm szélességben és  3-4 cm vastagságban kiterítették az anyagot és egy-egy guzsalyagyra való csomóba felgöngyölítették.

    A kiléhelt és csüpűtől megszabadított kenderrostokat szintén tovább finomították, fésülték egy a léhelhez hasonló de annál apróbb, sűrűbb és vékonyabb szárú, fogazatú szerkezettel, a pácolóval. A pácoló nagyon finomra, vékonyra meghasogatta a rostokat melyből aztán a legfinomabb kenderfonalat fonták. A pácolásból maradt finomabb csüpűt pácnak nevezték. A pácból is szép, finom fonalat lehetett fonni.

    A léheléssel és a pácolással nyert anyagokat is egy-egy guzsalyra való göngyölegbe gondosan előkészítették a fonáshoz. Az őszi mezőgazdasági munkák szüneteiben vagy betakarodás után már hozzáláttak a fonáshoz.

    November első napjaitól egyéb házi munkájuk, elfoglaltságuk mellett a nők legfontosabb teendője a fonás volt. A guzsalyokra felkötött fonnivalókat etédi gyártmányú orsókkal fonták.

    A leányoknak és fiatal asszonyoknak általában szépen kifestett zergős (zörgős) guzsalyuk volt. Ők vagy a léheléskor visszamaradt hegy és tőcsüpűt vagy a pácot fonták. A legfinomabb kenderszálakat a már fonni jól tudó, középkorú asszonyok fonták. A fonási szezonban minden percet kihasználtak az asszonyok a fonásra. Tétlenkedő nőt ritkán lehetett látni.

    Hogy jobban menjen a munka és kihasználják a hosszú estéket, beindultak a kórusok (fonók). Külön jártak az idősebb, külön a fiatal asszonyok és külön kórusuk volt a leányoknak. Egy-egy kórusba 10-12 személy járt. Ha volt olyan jelentkező, aki minden este helyet adott a résztvevőknek, oda jártak minden este. Ellenkező esetben felváltva jártak mindenki házához fonni. Hogy minél többet fonhassanak, már a kora esti órákban összegyűlt a társaság.  Alacsonyabb székekre körbe ültek úgy ,hogy jobb kezűk, melyikben az orsót tartották és fonás közben a fonalat nyújtották, az a kör belső része felé tartson.  Így nem akadályozták egymást a fonásban, az orsók pörgetésében. Egy este két orsó fonalat is lefontak, mialatt meghányták-vetették a falu és a világ dolgait.

    A leányok kórusaiba a legények is eljártak. Este az utcák ilyenkor hangosak voltak a kórusba igyekvő legények énekétől. Fonás közben a kórusban is szebbnél-szebb népdalok hangzottak el. Akinek választott "szeretője" (udvarlója) volt, az igyekezett a kedvese mellé húzódni. A többi legény kártyázással vagy más társasjátékokkal töltötte az estét. A legények egy része más kórusokat is felkeresett. Hogy minél hangulatosabb legyen az este, egy legény beült a fonókör közepébe s ha valamelyik leány elejtette az orsóját, a legény felkapta és a leány csókkal kellett kiváltsa azt. Időnként társasjátékokat is játszottak és a timbora (citera) hangjaira táncra is perdűltek a párok. Az ilyen és ehhez hasonló szórakozások miatt a lányok nem fontak annyit mint az asszonyok, amiért sokszor szidás is járt érte.

    A fiatal, először kórusba menő legénykéket az idősebb legények "legényekké" avatták. Egy jó markos legény megbújtatta az avatandót, befogta annak szemét s a többiek sorban a fenekére vertek. Ez bizony nem volt valami kellemes dolog, de a legénnyé válásért eltűrték ezt is.

    A fonók este tíz, féltizenegyig tartottak. Ilyenkor a késő esti órákban újra mozgalmasak és zajosak lettek az utcák. A leányokat rendszerint hazakísérték az udvarlóik, szeretőjűk.

    Szombat, vasárnap és ünnepnapokat kivéve minden este megtartották a kórust

    Farsang idején, januárban és februárban egyesek különböző maszkokat készítettek, "farsangoknak" öltöztek. Bejárták az összes kórusokat s még a magánlakásokat is meglátogatták. Hangjukat elváltoztatva beszéltek és énekeltek. Felkérték táncolni a jelenlévőket táncolni, jól megtáncoltatták őket majd gyorsan elillantak. A kórusban maradottak kíváncsian találgatták, hogy kik is lehettek a farsangok. A farsangjárás is hozzátartozott a kórusok szórakozásaihoz.

    A férfiak egy része a hosszú téli estéken  elbeszélgetett, újságot olvasott, elkártyázgatott. A családapák azonban nagyrészt otthonukban, gyermekeik körében töltötték az estét. Vigyáztak csemetéikre és a lakás melegére

    A márciusi megrövidült estékkel egy időben fokozatosan felbomlottak, megszűntek a kórusok. "Kórusesttel" zárták be ezt a hasznos és egyben szórakoztató időtöltést. A kórusest abból állott,  hogy a közösen vitt ételt- italt vidáman elfogyasztották.

    Akiknek annyi kenderük termett, hogy a család nőtagjai nem bírták megfonni vagy mások kényelemből nem fonták meg, idős, szegényebb rendű asszonyokkal fonatták meg. Az így megfonatott fonalat matólálás  után pászmájában fizették. Pászmáját általában egy liter tej árában állapították meg és fizették ki pénzben vagy amilyen terményben az illető kívánta.

- A kórusokban - fonókban telefont orsókat másnap délelőtt lematólálták.  Erre a munkafolyamatra is nagyon kellett vigyázni, mivel ha nem szabályosan matólálták fel a fonalat, a letekerésnél összegabalyodott és sokszor lehetetlennek tűnt a kibonyolítása. A matóla "V" alakú végén az orsóról való letekerés közben keresztbe kellett venni a fonalat. Ha valaki ezt elvétette arra azt mondták hogy "kabalát" ejtett s letekeréskor áldották a kezét.

    A felmatólált fonalat három szálanként elkötötték, mely egy-egy "igét " képezett. Húsz ilyen ige tett ki egy pászmát.

   A  vastagabb csepűfonalból 8-10 pászmára valót matóláltak, melyet "egy darab fonálnak" neveztek. A vékonyabb, finomabbra font kenderből pedig már 16-18 sőt még 25 matóláltak aszerint, hogy mit és mennyit akartak belőle szőni. Ezt is egy darab fonalnak nevezték.

   A fonalnak a matóláról való levételekor a keresztbe matólált részt óvatosan átkötötték majd szépen összekötötték és letették mindaddig míg a többi fonnivalót is megfonták és felmatólálták.

-  Ezt a munkafolyamatot követte a szapulás.

  A fonalat mindig külön szapulták. Erre rendszerint a tavaszi hónapokban került sor, a mezőgazdasági munkálatok beindulása  előtt. A szapulásra szánt fonalakat langyos szappanos vízben áztatták. Ezt követően a szapulókádba rakták. A kád aljára egy tömöttebb szövésű használt zsákot abroszt vagy lepedőt tettek, hogy a szapulás alkalmával a rátöltött lúg a kád alján lévő lyukon a hamut ne mossa ki. A lyukat nyirák seprű ágakból szorosan összekötött és ronggyal körültekert köteggel dugták be. Ez levezette a "szapulószéklábra" helyezett kád alá tett cseberbe a lúgot.

    A szapulásra szánt darab fonalakat szépen elhelyezve beletették a kádba és külön  mindeniket beszórták egy fél vagy egész kupa szitált hamuval. A tetejét lefödték egy úgynevezett "hamvassal", mely egy durvább csepűből font és szőtt lepedőszerű anyag volt. Ennek a tetejére szintén tettek valamennyi szitált hamut.

    Mindezek után elkezdődött a szapulás.

    Egy katlanba beépített 4-5 vedres érc üstben, a "szapulóüstben" vizet melegítettek. Az első üst vizét  langyosan öntötték a hamvasra. Ezt követően aztán mind melegebbre melegítették a lefolyt lúgot, a csorgó alá helyezett cseberből visszamerítve az üstbe. Ezt a körforgást lobogó lúggal megismételték 15-16-szor. Ezt nevezték szapulásnak. A forró lúg feloldotta a kenderszálakon még megmaradt festékanyagot, a rárakodott piszkot, megpuhította az amúgy merő fonalat s ezáltal a fonal hajlékonyabbá, könnyebben kezelhetővé vált.

   Másnap beszállították a patakra és ott mosópadon sulyokkal, többször a vízbe mártva jól kisulykolták, kimosták mindaddig amíg a víz tisztán csurgott ki belőle.

    Hazaszállították és a kádból darabonként kivették, jól kicsavarták és kirázták. A darab fonal végébe sima  fadarabot dugtak, a fák körbe való forgatásával jól kicsavarták majd megrángatták és megrázták, hogy a szálak megnyúljanak és  elváljanak egymástól. Csak ezek elvégzése után terítették fel egy kenderből font ruhaszárító kötélre.

-  Következett a szövésre való előkészület, mely a következőkből állt:

    1. A darab fonalakat sorra feltekerték a tekerő levélre. Feltevésük előtt még egyszer megrángatták és megrázták, hogy a még benne maradt piszok kihulljon és a szálak jól kinyúljanak. A tekerőlevél felső része körbe forgott. Kikeresték a matólálásnál befejező szálat, melyet a csörlőkerék orsójához rögzített pár mm-es vastagságú vas pálcájába húzott 28-30 cm-es bodza fából készített csövekre lecsőrölték, letekerték. A csövekre letekert fonalmennyiséget pászmákba megjelölve ráírták  a csövekre. Erre a felvetéskor volt szükség.

    2. A tekerőlevélről csövekre letekert fonalat egy kétágú, 70-80 cm magasságú, egymástól  50-60 cm távolságra lévő lábakba fúrt lyukakba dugott vas pálcákba dugták. Ezt az állványt "vencsellőnek" nevezték. Általában két letekert csövet húztak be a vencsellő két vas pálcájába, mivel kétszálúlag vetették, tekerték fel a vetőszegre. Ez egy majdnem 2 m magasságú szerelék, mely egy középtengely körül forog.

    A vetőszeget csak gerendás mennyezetű lakásba lehet felállítani, mivel úgy az alsó mint a felső tengelyvéget rögzíteni kell. A tengely alsó részét egy erre a célra készített lyukas, míg a felsőrészét a szoba mennyezetén lévő középső gerendához rögzített  lyukas fába dugták s így a vetőszeg a tengely körül forgott.

    A vencséllő két vas pálcájába dugott csövek fonal végeit a vetőszeg egyik bordájának alsó részéhez kötötték és aszerint, hogy melyik fonalat akarták felvetni, beindították a műveletet. Balkézben tartottak egy sima csövet, hogy azon a szálak akadálymentesen gördülhessenek, míg jobb kézzel hajtották körbe a vetőszeget a függőlegesen álló négy bordázati fa sorra való érintésével. A felvetendő és előre meghatározott fonalmennyiség arányában a bordázati fa valamelyikéhez felül is kötöttek - általában egy fakanalat- egy darabocska fát, melynél ha felérkeztek beleakasztották és visszatértek az alsó kötéshez. A fonalat úgy alul mint felül keresztbe vetették. A bordázaton a felvetett fonalsávok egymástól 4-5 cm-re voltak.

    Az így felvetett fonalból lett az úgynevezett mejék, melyet aztán felhúztak a szövőszékre, osztovátára.

    Ha lehetett gyapot fonalat kapni, hogy finomabb legyen a szövevény, felvetéskor az egyik szál kender míg a másik gyapotfonal volt Ha még ennél is finomabb, puhább anyagot akartak szűni, a melyeket teljesen gyapotfonalból vetették és kender fonallal öltötték.

    Az ilyen  vegyes szőtteseket gyapottasoknak nevezték.

   A vetőszékről a felvetett fonalat óvatosan felülről lefelé láncszemszerűen vették le. Vigyáztak, hogy a szövőszékre való felhúzáskor ne gabalyodjon össze.

3. A következő művelet a mejéknek a szövőszékre, osztovátára való felhúzása, mely egy külön dolgozat anyaga annál is inkább, mivel elég bonyolult és aprólékos leírást igényel. Ez a rész már a szövéshez tartozik.

 

  Etéd, 1987.január

 

   KENDERKÖTÉL   KÉSZÍTÉS   ÉS   KÖTÉLVERÉS

 

    Amint már az előző "A kendertermesztés és házi feldolgozása" című dolgozatomban is rámutattam,  kenderből készítették a női és férfi alsó ruhákat (fehérneműket), a nyári öltözetek nagy részét az ágyneműket, az abroszokat, törülközőket, törlőket, zsákokat, stb. valamint az állattartásban és a termények betakarításánál nélkülözhetetlen köteleket, istrangokat, kötőfékeket és ruha szárító spárgákat.

    Kender nélkül elképzelhetetlen, teljesen lehetetlen lett volna elődeink életvitele.

    Századunk első feléig, egészen az 1930-as évekig egyáltalán nem használtak láncot az állatok jászolhoz való kötéséhez, a hámok húzó istrangjához, a szalmás gabonafélék és szálas takarmányok hordószekerekkel való szállításánál a nyomtatórúd lekötéséhez, drótot a ruha szárításhoz.

    A kenderkötél készítéséhez a kötélverőknek megvoltak a maguk  egyszerű, házilag készített szerszámaik,  felszerelésük. Ilyenek voltak: az orsó,  a rögzített sirítő - összeverő szerelék, egy mozgatható- mozgó szekér és egy öklöm nagyságú rövid nyelű botyikó négy oldalába félkör alakú, simára kivésett mélyedéssel.

    A kötélverést is háziiparszerűen végezték néhányan mely szép jövedelmet biztosított számukra. A szomszédos településekből is sokan itt csináltatták a szükséges köteleiket.

   A helybéli kötélverés, mint mellékfoglalkozás visszanyúlik a XVII. század elejéig.

    Ismert kötélverők, melyek közül egyesek a múlt század második felében is dolgoztak: Nemes Ferenc, Nemes Mózes és Deák József. Nemes Ferencet követte a fia Nemes András a Felszegen

  Századunk első felében kezdett dolgozni Lőrinczi Gyula Peszentében. Őt követte a fia Árpád, aki még napjainkban is dolgozik, de nem kenderből hanem műanyag spárgából készít főleg kötőfékeket a lovak megkötéséhez.

    Foglalkozott és foglalkozik még Peszentében Farkas Lajos is, de kender hiányában nem sokan keresik fel.

    Fokozatosan ez a háziipar is kihal nyersanyag hiánya és a gyárilag előállított használati tárgyak miatt. Ki szárit ma  kenderből készített ruha szárító spárgán ruhát?

    Egyes háztartási és ruha szárító spárgák kivételével a többi köteleket léheletlen kenderből fonták.

    A már említett orsóval megfonták az úgynevezett " sirigót",  ceruza vagy még annál is vastagabb fonalat, a gyártandó kötél vastagságától és minőségétől függően, melyet egy 60x25 cm-es erős deszkára szerelt kettő, három vagy négy kampóra akasztották aszerint, hogy hány szálú és milyen vastagságú kötelet kellett készítsenek.

    Ez a 60x25 cm-es deszka két kb. egy méter magasságú, földbe ásott oszlophoz volt rögzítve. A már 4 említett deszkába a kampók olyan lyukakba voltak helyezve melyekben el tudtak fordulni. A kampók hátul  körbe forgatható  csuklós karokkal voltak összekapcsolva egy másik  deszkával. Erre a deszkára hátul két fogantyút szereltek, melyet a mester körbe forgatott miután a kampóhoz kötött szálakat a szekéren lévő szintén forgatható kar kampójába akasztották.

    A szekér egy kb. 1 négyzetméter nagyságú alapra szerelt mozgatható szerelék. A szálak összeverése, össze sirítése alkalmával fokozatosan rövidülő, már kötél formájú anyag húzta előre az elejére szerelt két kicsi keréken és a hátulsó szántalphoz hasonló talpakon.

    A kampóra akasztott szálakat a körbe forgatható hátsó deszkára szerelt fogantyúk valamint a szekér kampójára akasztott karral forgatva egy irányba siritették mindaddig, míg a megkívánt erősséget elérte.  Ekkor a szálakat belehelyezték a botyikó vájataiba a szekéren levő kampónál és elkezdték  a szálak összesodrását. A botyikót egy harmadik személy ,ahogy a szálak összeverődtek,  sirültek ,fokozatosan vitte a rögzített szekerek felé. A szekér , ahogy a szálak összeverődve rövidültek, úgy eregélt előre mindaddig , amíg a művelet befejeződött.

   Ezzel a munkafolyamattal ért véget a kötélverés.

 

 

LIBATARTÁS    ETÉDEN

 

A libatartás emberemlékezet óta máig jelentős helyet foglal el az udvarszéki Etéd község életében.

Ennek bizonyítéka pl. az 1978 évi libalétszám alakulása is. Családonként felmérve összesen 2353 darabot találtam. Ha ehhez hozzászámítom a 490 darabot, amely a tsz tulajdonát képezte, akkor az évi libalétszám 2843 darab volt. A falu jelenlegi lélekszámát tekintve, amely az utolsó népszámlálási adatok szerint 1216 főt tett ki , ez jelentős mennyiség.

    Majdnem minden családban tenyésztenek libát, ez már hagyományos szokása Etéd község lakosságának. Hogy mi késztette a falut az ilyen nagyméretű és rendszeres libatartásra, talán a község földrajzi fekvésével válaszolhatunk. Etéd 441 m tengerszint fölötti magasságú medencében fekszik, ahová minden irányból folydogálnak a kisebb-nagyobb vízhozamú patakocskák mindaddig, amíg a völgybe érkezve két patakot : a Firtos- és Küsmőd patakát alkotják.

    A természeti adottságok mellett a libatartás rendszeres kialakulásához nagy mértékben hozzájárult még a szervezett libacsorda is. A libákat így kevesebb munka ráfordítással és gabonával lehet eltartani, mint a többi házi szárnyasokat. Táplálásuk sokkal egyszerűbb. Kikelésük után /április/ apróra vágott  csihányos /csalános/ kukoricaliszttel összekevert táplálékot kapnak naponta háromszor, négyszer. Közben a kertekben paréznak, csipegetik a zöld füvet. Ezért mondják róluk, hogy részben önellátók, mivel táplálékuk felét saját maguk szerzik meg.

    Az évi libalétszám kialakítása a tavaszi hónapokban történik. Az előző évi libákból családonként meghagynak egy-két vagy három tojót is, valamint egy ganárt /gúnárt/. A tojók közül az idősebbet anyalúd , a fiatalabbakat pipelúdnak nevezik. Ezek pótolják kiöregedés után az idősebb anyákat. Egy jól tojó és költő anyalibát 10-15 évig is megtartanak.

    Áprilisban és május elején Etéden beindul a pipe vásár (kis liba). A fölösleget áruba bocsátják a háziasszonyok. Ilyenkor a környező falvak asszonyai Etédre jőve, házról-házra járva keresik megvételre a pipét.  1978-ban 30, 40 sőt még 50 lejt is adtak darabjáért. Mivel egyesek több tojót is hagynak meg, azok költéseit a házi szükségleten felüli pipékkel együtt adják el. Általában a családok létszámától függően hagynak meg tenyésztésre kislibát: hatot, nyolcat sőt még tizennyolcat is. A megkülönböztetés és felismerés végett a pipéket megjegyzik. A lábukon lévő úszóhártyán , a tapsijukon ollóval különböző jegyeket vágnak, vagy azt meglyukasszák az anyaliba jeléhez hasonlóan. Az anyaliba kotlása idején a ganárok nagy részét megtömik és levágják.

Május második felében, amikor a kislibák már eléggé megerősödtek, beindul a libacsorda. A kecske, tehén és disznócsorda után reggel 7-8 óra között nagy lármával vonulnak végig az úton libáink. A pásztor családtagjaival utcák szerint gyűjti össze a sereget. Egy-egy utcatorkolatnál bevárják egymást és együtt hajtják ki a legelőre. A menetközben eltévedt és összekeveredett libák jellegzetes gágogással keresik csoportjaikat. Az anyalúd hívó hangjára összekerül a libacsalád.

    Délután a pásztor összetereli és a falu felé irányítja a csordát. Most azonban már nem egy tömegben hanem csoportonként (családonként), az anyalúddal az élen szép lassan andalognak hazafelé a libák.

    A legelőre csordástól szeptember végéig járnak ki. A legeltetési idény lejártával a pásztor megindul és begyűjti a pásztorlási díjat. 1978-ban pl. minden libára 2 lej úgynevezett bocskorpénzt és 2 kupa gabonát, ki búzát ki kukoricát fizetett. Egy kupa gabona súlya valamivel több egy kilónál. Községi viszonylatban ez 2.353 liba után tekintélyes mennyiségű gabonát jelent, átszámítva közel 47 mázsát. Helyi árak szerint a gabona mázsája legkevesebb 240 lej. A 47 mázsa ára akkor 11.280 lej, melyhez ha hozzáadjuk még a 4706 lejt kitevő úgynevezett bocskorpénzt, a libapásztor rövid öt hónap alatt 15.986 lejt keres. Ebből az összegből csak az ő hibájából elveszett pipék vagy libák árát kell fedezze. Ha a 15.986 lejt elosztjuk öttel, mivel öt hónapig őrzi a libákat, a pásztor havi keresete 3.167 lejt tesz ki.

    Októberben kezdődik a libatöltés (libatömés) és vágás időszaka. Ilyenkor a háziasszony befog egy vagy két libát és azokat naponta kétszer kukoricával megtömi. Általában két, három sőt még négy hétig is szokták tömni a libákat. Egy nagyobb testű liba három havi rendszeres tömés utáni súlya levágva és megkopasztva 4,50-5 kg. Leszámítva minden veszteséget, a libák nagyságának középarányosát véve alapul, általában 4 kg használható csontos húst és zsiradékot számíthatunk, ami az évente levágásra kerülő mintegy 1950 liba után nem kevesebb mint 7.800 kg. Családonként ez átlagban 25 kg húst jelent. Egy tömött libából 1,50-2 kg zsírt olvasztanak ki, a húst  sokféleképpen készítik el vagy levest fűznek belőle. A sültnek használt húsból is olvad ki zsír, mint mondani szokták: "Megsül a saját zsírjában". Nagyon finom és ínyenc falat a libamáj is.

    Októbertől újévig tart a libahizlalási és vágási időszak.

   Egyesek eladnak néhány darabot ridegen (tömetlen), mások tömve is. Egy rideg liba ára 100-120, a hízotté 180-200 lej. Ha a 110 lejes rideg liba árát is vesszük alapul, a faluban az 1978 évi 2.843 liba ára 312.730 lej. A levágott 1950 tömött liba ára 190 lejes árban 370.500 lej. Ez disznóvágásig fedezi ízletes és friss hússal a libatartó családok hússzükségletének nagy részét.

   A kiolvasztott libazsír jelentős részét a nyári mezőgazdasági munkálatok idejére tartalékolják a gazdasszonyok nyújtott árva laskaleves készítésére. Vastagabb laskát készítenek, ezt különböző nagyságú ferde kockára vágva, apróra vágott hagymás libazsírban megdinsztelik és kellő mennyiségű vízzel felvegyítik. Árvának azért nevezik, mivel hús nélkül főzik a levest, de a libazsír kellemes ízt és szint ad neki. Disznózsírral készítve nem ilyen jó ízű ez a leves.

    Jelentős értéket képvisel a levágott libák tolla is. Egy libáról átlagosan 0,25 kg tollat - pihével együtt - nyernek. Ezt  derekalyak és párnák töltésére használják. Dunyhát itt a székelyföldön nem szoktak készíteni.

    A férjhezmenő lány hagyományos kiállítási kelengyéjének kötelező részét alkotta a két derekaly, a kilenc nagy és három-négy kicsi párna. Egy derekalyba 40-45, míg egy párnába 10 libának a tollát töltik. Úgy a derekalyak mint a párnák belső tokjait valamint külső huzatait háziszőttes anyagokból készítették. A derekalyt a duszára (szalmazsákra) helyezik. Ez nagyon kényelmes és meleg fekvőhelyet biztosit. A fölösleges tollat eladják. Újabban különösen sok tollat eladnak mivel mind kevesebben töltenek derekalyt. A libatoll keresett termék. Bármennyit el lehet adni úgy a szövetkezetnek mint a szabadpiacon. Szövetkezeti felvásárlási ára 55 lej, szabadpiaci ára pedig 100 lej kilónként.

    A későőszi és téli hónapokban a szaporításra szánt libákat minden nap kiengedik az útra ahonnan csoportosan mennek a patakra. Ott fürödöznek, ismerkednek mindaddig míg megtörténik a párválasztás. Nagyon gyakori eset, hogy az egy családhoz tartozó tojó és ganár egyáltalán nem barátkozik. Ahogy reggel kimennek a kapun utjaik elválnak és este úgy kell külön-külön előkeresni őket. Hol a tojó, hol pedig a ganár kíséri haza választottját, s csak szigorú beavatkozással lehet elválasztani őket. Gyakori eset, hogy egy ganárnak két-három választottja is van. Ezek társaságában tölti az egész napot. Az így kialakult párok többé-kevésbé együtt is maradnak a párzási idő lejártáig.

    Etéden külön kitenyésztett libafajtánk nincsen.  A libák különböző színűek és nagyságúak.

    Az idősebb anyalibák közül egyesek már február első felében tojni kezdenek. Egy egészséges anyaliba 10-15 tojást tojik és azt kevés kivétellel ki is költi.

    Megállapíthatjuk, hogy érdemes volt és napjainkban is érdemes libát tartani Etéden.